Az 1955-56-os, bronzérmes nyitószezont egy ezüstös követte, vagyis ahogy napjaink híres-hírhedt Újpest- és hokirajongója, Ganxsta Zolee művész úr mondotta volt: „jövünk fel, mint a (...) higany”
Az 1956-os forradalom alatt és után fontos változások is történtek: a klub visszavette a régi, szeretett Újpesti TE nevet. Az állami vezetők azonban nem nézték jó szemmel a változásokat, így végül Újpesti Dózsa néven szerepelt tovább a klub minden szakosztálya, köztük a jégkorongozók is.
Ám a java csak most következett: 1957. októberében Moszkvába hívta meg csapatunkat a helyi Dinamó, és a sportág olimpiai bajnokainál edzőtáborozhattak, játszhattak mérkőzéseket legjobbjaink. A három meccsen a Dinamó, a Szpartak és egy egyetemi csapat volt az ellenfél. Az erőviszonyoknak megfelelően az Újpest nagyarányú vereségeket szenvedett, de ennek ellenére óriási lökést adott a kivételes edzőtábor a mieinknek a hamarosan kezdődő szezonra: a szakág fennállásának mindössze harmadik esztendejében, 1958-ban máris bajnokcsapatot ünnepelhetett a lila-fehér szurkolósereg!
A nyolc mérkőzésből mindössze egyszer csúsztunk el, az az egy árva döntetlen azonban nem ront jelentősen az összképen: veretlenül nyertünk bajnoki aranyat! A jégtörők névsora: Ádám, Bán, Bessenyei, Boróczi, Hircsák, Gazdik, Lőrincz, Molnár T., Palotás J., Rancz, Sáfár, Szamosi, Zima.
A következő évben be kellett érnünk a negyedik hellyel. A sors iróniája, hogy a mindent eldöntő utolsó bajnoki mérkőzésen a későbbi Dózsa játékos, Zsitva Viktor még a BVSC színeiben lőtt 3 góljával megfosztotta a lilákat a bajnoki címtől. Az így kialakult négyes holtversenyt rájátszással döntötték el, de de egy utolsó másodpercben kapott gól révén negyedik lett az Újpest. De csak a következő szezonig! Az 1960-as jubileumi év ugyanis már végképp az ünneplés jegyében telt. A 75 esztendős egyesület szakosztályai közül bajnok lett a futball-, a vízilabda-, a röplabda-, de még a teniszcsapat is, így a jegeseknek nem is maradhatott más feladat, mint hogy ők is méltóképp tegyenek pontot a diadal-év végére. A fiúk kezében ezúttal sem remegett az ütő, így a Szamosi Ferenc és Bán József edzette alakulat a háromfordulós bajnokságban ismét biztos győzelmet aratott (12 meccsen: 9 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség, 76:34-es gólarány, 20 pont). A gólkirályi cím (kanadai pontokat még nem számoltak ekkor) is Újpestre került, Boróczi Gábor volt az évad legtöbb gólt lövő játékosa.
Egyetlen dolog hiányzott már csak: egy „hazai pálya". A szakosztály a kezdeti, a Városligetben eltöltött évet követően a Millenárison, majd 1961-től a Kisstadionban működött - a többi budapesti jégkorong csapathoz hasonlóan. Noha a vezetők már az alapításkor elhatározták, hogy műjégpályát létesítenek Újpesten, a sokéves kitartó munka csak 1963-ban érett be. Ekkor végre megkezdődtek a munkálatok, és alig egy évvel később, 1964 elején a régi kézilabda pálya helyén, az ország negyedik műjégpályájaként megnyílt a Megyeri úti jégpálya, amely nemcsak a sportolóknak adott rég várt otthont, de a korcsolyázó nagyközönséget is szívesen látta. Ez óriási jelentőséggel bírt a szakosztály jövője szempontjából, hiszen végre Újpesten talált otthonra a csapat. Így a minőségi utánpótlásnevelés is beindulhatott, és a klub is jobban kötődött a IV. kerülethez.
A pálya közös Újpesti összefogással épült. A kerület lakói, újpesti vállalatok dolgozói, újpesti sportolók talicskáztak, betonoztak, bontottak és építettek. Szinte minden baráti alapon működött, a jéggépet például a futballstadion mögötti vágóhíd hűtőjéből, 10 év szolgálat után kapta meg első jégpályánk, míg a rolbát egy GAZ típusú katonai jármű és egy mögé kötött szőnyeg helyettesítette...
Ám a java csak most következett: 1957. októberében Moszkvába hívta meg csapatunkat a helyi Dinamó, és a sportág olimpiai bajnokainál edzőtáborozhattak, játszhattak mérkőzéseket legjobbjaink. A három meccsen a Dinamó, a Szpartak és egy egyetemi csapat volt az ellenfél. Az erőviszonyoknak megfelelően az Újpest nagyarányú vereségeket szenvedett, de ennek ellenére óriási lökést adott a kivételes edzőtábor a mieinknek a hamarosan kezdődő szezonra: a szakág fennállásának mindössze harmadik esztendejében, 1958-ban máris bajnokcsapatot ünnepelhetett a lila-fehér szurkolósereg!
 |
| Dózsa-Fradi 1958-ban a Millenárison |
A következő évben be kellett érnünk a negyedik hellyel. A sors iróniája, hogy a mindent eldöntő utolsó bajnoki mérkőzésen a későbbi Dózsa játékos, Zsitva Viktor még a BVSC színeiben lőtt 3 góljával megfosztotta a lilákat a bajnoki címtől. Az így kialakult négyes holtversenyt rájátszással döntötték el, de de egy utolsó másodpercben kapott gól révén negyedik lett az Újpest. De csak a következő szezonig! Az 1960-as jubileumi év ugyanis már végképp az ünneplés jegyében telt. A 75 esztendős egyesület szakosztályai közül bajnok lett a futball-, a vízilabda-, a röplabda-, de még a teniszcsapat is, így a jegeseknek nem is maradhatott más feladat, mint hogy ők is méltóképp tegyenek pontot a diadal-év végére. A fiúk kezében ezúttal sem remegett az ütő, így a Szamosi Ferenc és Bán József edzette alakulat a háromfordulós bajnokságban ismét biztos győzelmet aratott (12 meccsen: 9 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség, 76:34-es gólarány, 20 pont). A gólkirályi cím (kanadai pontokat még nem számoltak ekkor) is Újpestre került, Boróczi Gábor volt az évad legtöbb gólt lövő játékosa.
Egyetlen dolog hiányzott már csak: egy „hazai pálya". A szakosztály a kezdeti, a Városligetben eltöltött évet követően a Millenárison, majd 1961-től a Kisstadionban működött - a többi budapesti jégkorong csapathoz hasonlóan. Noha a vezetők már az alapításkor elhatározták, hogy műjégpályát létesítenek Újpesten, a sokéves kitartó munka csak 1963-ban érett be. Ekkor végre megkezdődtek a munkálatok, és alig egy évvel később, 1964 elején a régi kézilabda pálya helyén, az ország negyedik műjégpályájaként megnyílt a Megyeri úti jégpálya, amely nemcsak a sportolóknak adott rég várt otthont, de a korcsolyázó nagyközönséget is szívesen látta. Ez óriási jelentőséggel bírt a szakosztály jövője szempontjából, hiszen végre Újpesten talált otthonra a csapat. Így a minőségi utánpótlásnevelés is beindulhatott, és a klub is jobban kötődött a IV. kerülethez.
A pálya közös Újpesti összefogással épült. A kerület lakói, újpesti vállalatok dolgozói, újpesti sportolók talicskáztak, betonoztak, bontottak és építettek. Szinte minden baráti alapon működött, a jéggépet például a futballstadion mögötti vágóhíd hűtőjéből, 10 év szolgálat után kapta meg első jégpályánk, míg a rolbát egy GAZ típusú katonai jármű és egy mögé kötött szőnyeg helyettesítette...
Közvetlenül a magyar válogatott világháború utáni egyetlen olimpiai szereplése, az Innsbrucki játékok megnyitója előtt egy héttel került sor a történelmi első mérkőzésre. Mi más is lehetett volna ez a mérkőzés, mint egy örökrangadó, egy Újpest-Ferencváros összecsapás. Persze lila-fehér diadallal!
A korabeli jegyzőkönyv:
1964. január 15.:
Újpesti Dózsa - FTC 8:0
Megyeri út, 3000 néző
Újpesti Dózsa: Vedres - Patócs I., Palotás II., Lőrincz, Klink, Boróczi (cserék: Hajek, Molnár, Bánkuti, Palotás I., Zsitva, Gazda, Keresztes, Patócs II.) Edző: Bán József.
A történelmi első gólt Boróczi Gábor szerezte az I. harmad 19. percében.
Ebben a szezonban a Megyeri úti jégpálya mellett a Magyar Kupa is debütált, ugyanis ekkor írták ki először a sorozatot. Sikerült is a döntőig jutnunk, a Dózsa sikerét azonban ismét egy későbbi lila, Rozgonyi György akadályozta meg, akinek három góljával 3:2-re nyert a Vörös Meteor.
Ahogy az évkönyvek feljegyezték, a hatvanas években „a lila-fehér színeknek éppen olyan nagy a tekintélyük a tükörsima jégen, mint a labdarúgópályák üde zöld gyepén." Kétségtelen: a futball és a vízilabda mellett a jégkorong vált a legtöbb szurkolót vonzó sportággá. Nem csoda, hisz az évtized második felében játékosaink minden eddigit felülmúltak: 1965-től kezdődően hat szezonból ötöt nyertek meg! A '65-ös csapat: Bálint, Bánkuti, Boróczi, Gazdag, Hajek, Klink, Lőrincz, Molnár, a két Palotás és a két Patócs, Zima, Zsitva V., valamint a magyar jégkorongsportban minden idők legjobb kapusának tartott, szinte valamennyi meccsén parádésan védő Vedres Mátyás. Az 1965-ös év két további dicsőséget is tartogatott a liláknak a bajnoki diadalon kívül! A szezon végén rendezett Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) sorozatát első ízben nyerte meg csapatunk, a döntőben 8:2-re vertük a BVSC gárdáját. Októberben pedig debütált a Dózsa az első alkalommal kiírt Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK) is. Az első körben a bolgár CSZKA Szófia volt az ellenfél. Az akkor még négy meccses párharcból a mieink négy győzelemmel kerültek tovább. A következő fordulóban az osztrák Klagenfurtot hozta ellenfélnek Fortuna. A kanadaiakkal erősített sógorok ellen csak egy mérkőzésen sikerült szoros, egygólos vereséget elérni. Így a csapat négy vereséggel búcsúzott a további szerepléstől.
Később aztán újabb meghatározó játékosok érkeztek: Galambos, Kézeli, Kovácshegyi, hogy csak néhányat említsünk. A megerősödött csapat 1966-ban is duplázni tudott, bajnokként és kupagyőztesként zárta a szezont az Újpest. A BEK sorozatba a Dózsa ezúttal a második körben kapcsolódott be, ahol az olasz Cortina d'Ampezzo volt az ellenfél. A csapat ezúttal sem tudott sikeresebben szerepelni az előző évinél, és újra négy vereséggel esett ki. 1968-ban két ponttal végeztünk az FTC előtt a bajnokságban, és ezzel az ötödik bajnoki aranyát szerezte a lila-fehér sikercsapat. Az edző Szamosi Ferenc váratlan halála után 1968. nyarán a rutinos játékos, Boróczi Gábor vette át az edzői stafétát, mintegy másfél évtizedig irányította az Újpestet, közben többször a válogatottat is. A BEK csatározásaiban a sorsolás ismét egy bolgár csapatot hozott, ezúttal a Metalurg Perniket. Az szezon eleje miatt még felkészületlen Dózsa idegenben csak 4:4-es döntetlent ért el. A Megyeri úton Boróczi és Klink 3-3 góljával, magabiztos győzelemmel sikerült kivívni a továbbjutást. A második körben a svájci La Chaux-de-Fonds csapatát kaptuk ellenfélnek. A kinti mérkőzés hat gólos veresége el is döntötte a párharcot, melyet az itthoni 2:3-as vereséggel csak kozmetikázni lehetett.
1969-ben ötpontos előnnyel, 28 mérkőzéséből 25 diadallal, 2 döntetlennel és mindössze egy döntetlennel végeztek a mieink a tabella élén, ez volt a hatodik aranyérme a csapatnak! A BEK-ben a CSZKA Szófia ellen ismét bolgár túrával kezdte a szezont az Újpesti Dózsa. A hazai 4-5-ös fiaskó után, idegenben sikerült kivívni a továbbjutást kétgólos győzelemmel. A következő körben újra egy ismerős csapat, a Klagenfurt lett az ellenfél. A továbbjutó kiléte most is eldőlt az első mérkőzésen. A hazai visszavágón egy harmadnyi kihagyás elég volt, hogy az újpesti győzelemmel kecsegtető mérkőzést az ellenfél a maga javára fordítsa.
Zárásként, 1970-ben ismét aranyév következett: a bajnoki cím mellé - négy év szünet után - a Magyar Népköztársasági Kupát is elhódították a lila-fehérek. A korai szezonkezdett miatt idegenben kényszerült az Újpest első BEK meccseit lejátszani. Szerencsére a Koppenhága ellen ez nem jelentett gondot, és kettős győzelemmel került a csapat a következő fordulóba, ahol a Cortina d'Ampezzo volt az ellenfél. A budapesti mérkőzésen Menyhárt, Zsitva és Palotás góljaival sikerült megszerezni a győzelmet (3:1). A visszavágón nagy csatában az olaszok is 2 gólós győzelmet arattak (6:4) és végül büntetőkkel esett ki az újpesti gárda.
 |
| A Pék-Buzás-Bodor sor |
Ám nehézségek is adódtak. Az 1969-ben még 8 csapatos bajnokságból öt év alatt eltűnt a Spartacus, a Vörös Meteor, a Postás, az Építők és a BKV Előre is, így az újonnan alakult Volánnal együtt is csak négy gárda alkotta a teljes magyar élvonalat. A gondok Újpestet sem kerülték el, 1972-ben ugyanis meghibásodott az alacsony költségvetéssel épült Megyeri úti pálya, így másfél évre a Kisstadionba kényszerültek a lilák. Közben a szakosztály megszűnése is szóba került…
Pedig közben a bajnoki balsikerek ellenére, az MNK-ban azért sikerült két győzelmet begyűjteni. 1971-ben a kupát újra körmérkőzéses formában bonyolították le. A csapat egyetlen bukása a FTC ellen történt. A két gárda végül azonos pontszámmal fejezte be a küzdelmeket és az akkori szabályok szerint jobb gólkülönbséggel az Újpest hódította el a kupát. Egy évvel később a döntő mérkőzésen újra a két ősi rivális került szembe egymással. A mérkőzést a Dózsa a szezon végén visszavonuló Zsitva Viktor góljával 4:3-ra nyerte meg.
1974-ben sikerült kijavítani a jégpályát, így hazatérhetett a csapat a IV. kerületbe. Boróczi Gábor közben megalapította a jégóvodát, így Újpesten kezdtek el először a legkisebbekkel is foglalkozni. A 70-es évek második felében a legfontosabb változás a magyar jégkorongban az volt, hogy vidéken több jégpályát építettek. Miskolc, Székesfehérvár, Dunaújváros, Jászberény is ekkor építette fel – persze ekkor még nyitott – létesítményét, így ezekben a városokban is megindulhatott a gyerekek nevelése. Közülük Székesfehérvárnak lett először első osztályú csapata, mivel 1977-ben a Budapesti Volán ide tette át székhelyét, és játékosait is. Ám ez nagy változást nem hozott, továbbra is az FTC nyerte a bajnokságokat – igaz egyre kisebb előnnyel, – az Újpest volt a második, a Volán és a BVSC pedig egymás között döntöttek a bronzéremről.
Az új aranykorszak lehetősége 1979. december 1-én, a Miskolcon rendezett Újpest-FTC pályaavató mérkőzésen csillant meg, ugyanis ekkor mutatkozott be felnőtt csapatunkban a mindössze 17 éves, a Nemzeti Sport által a XX. század legjobb magyar jégkorongozójának megválasztott saját nevelésű játékos, Ancsin János.
LG
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése